Névadónk

Ziegler Géza néven látta meg a napvilágot a Fejér megyei Agárdpusztán, s első ízben tizenhat évesen, 1881. május 5-én az egri Füllentőben megjelent humoreszkjét írta alá Gárdonyi Z. Géza néven. Írói nevét születési anyakönyvezési helyszíne, Gárdony után választotta, s 1881 után – a Z. elhagyásával – egyre gyakrabban, az 1890-es évektől pedig kizárólagosan ezt tüntette fel művei fejlécén. Ez a tény, valamint 1879 után keletkezett, Ziegler Géza névre kiállított iratai (1882-es tanítói oklevele, 1884-es sárvári osztálytanítói bizonyítványa, 1885-ös házassági anyakönyve stb.) cáfolni látszanak a Magyar katolikus lexikon azon értesülését, hogy 1879-ben felvette volna a Gárdonyi Géza nevet. Abból, hogy gyermekeit Gárdonyi családnévvel anyakönyvezték, arra következtethetnénk, legidősebb gyermeke születése, 1887 előtt hivatalossá kellett tennie írói nevét, erre is rácáfolnak azonban 1890-es évekbeli személyes okmányai. Az Új magyar életrajzi lexikon – közelebbi forrásjelölés nélkül – tudni véli, hogy az író 1897-től, Egerbe költözése évétől hivatalosan is viselte a Gárdonyi Géza nevet, ennek azonban nem találni nyomát a szócikkünkhöz forrásműként felhasznált, róla szóló életrajzi monográfiákban.^[2]

Életútja

Származása és családja

Gárdonyi apja,
Ziegler Sándor

(Gárdonyi anyja, Nagy Terézia)

A szabadságharc leverését követően teljes vagyonát az ellenség kezén hagyva szökött el Aradról. Álruhába öltözve, az országot megkerülve, Bukaresten és Bécsen keresztül érkezett meg szülőfalujába, Nemeskérre, de csakhamar elfogták és haditörvényszék elé került. Megmenekülését annak köszönhette, hogy a hatóságoknál kegyben lévő jóakarói aláírásukkal igazolták: a pesti fegyvergyáros csupán névrokon, Ziegler a szabadságharc során végig Bécsben tartózkodott. Ezt követően évekig valóban az osztrák fővárosban élt, különböző gépgyárakban dolgozott, majd az 1850-es években végleg hazatért Magyarországra.^[6]

Egyik hazai megbízása a szőlősgyöröki gőzmalom megépítése és felszerelése volt. E munkája során ismerte meg, majd 1860. december 8-án feleségül vette a nála tizenhét évvel fiatalabb Nagy Teréziát (1840–1926), parasztsorba süllyedt szőlősgyöröki római katolikus kurtanemesek sarját. Frigyükből hét gyermek – egy leány és hat fiú – született: Tera (1861–1865), Géza (1863–1922), Béla (†1865), Béla (1866–1888), Dezső (1868–1874), Árpád (1869–1871), Árpád (1875–1893). Hat testvére közül csupán két öccse érte meg a felnőttkort – hogy még fiatalon a sírba is hulljanak –: az apjuk nyomába szegődő, lakatoslegénnyé váló Béla, és a színészi pályát választó, vízi balesetben meghalt ifjabbik Árpád. A szőlősgyöröki gőzmalom elkészülte után Ziegler uradalmi gépészként, cséplőgépkezelőként és -karbantartóként kereste kenyerét. Megalkuvásra képtelen, lázadó természetű ember lévén, munkaadói sehol nem tűrték meg hosszabb ideig, így gyakran kényszerült új munkahelyre szegődni és lakóhelyet váltani. 1861. június 1-jétől Ziegler a Veszprém vármegyei akarattyapusztai Fiáth-uradalom kovácsa lett, majd 1862. február 21-én a Fejér vármegyei Agárdra költözött az akkor már egygyermekes házaspár.^[7]Gyermek- és ifjúkora

Gárdonyi 1880 körül, egri tanítóképzősként

Géza fiuk születésekor a Ziegler család tehát éppen a Velencei-tó déli előterében, a Gárdony melletti Agárdpuszta Nádasdy-uradalmában élt, ahol a családfő uradalmi gépészként dolgozott. A leendő író egy nádfedelű, hosszú gerincű cselédházban látta meg a napvilágot 1863. augusztus 3-án (az emléktáblával megjelölt épület ma a Gárdonyi Géza Emlékháznak ad otthont). A csecsemőt az agárdpusztai Szent Anna-kápolnában anyjuk római katolikus vallására keresztelték. Agárdpusztán sem sokat időztek azonban, az apa 1879-es haláláig összesen tizenhat településen fordult meg a család. 1864. április 24-étől aSomogy vármegyei Kilitin, 1866. szeptember 29-étől átmenetileg a Fejér vármegyei Pátkán, majd Székesfehérváron éltek. 1868 nyarán Pestre, az erzsébetvárosi Rózsa utcába költözött a család, míg az apaSzarvason dolgozott cséplőgépkezelőként. Később egy lipótmezei szolgálati lakásban éltek, a családfő ugyanis a Magyar Királyi Országos Tébolyda főgépészi állását foglalta el. Az apa később az Óbudai Hajógyár munkása lett, s a család is követte Óbudára. A gyermek Ziegler Géza Budán kezdte meg elemi iskolai tanulmányait 1868 végén, majd miután apja 1870. május 1-jén a Borsod vármegyei Sályban, a Laszty-birtokon kapott állást, három osztályt a faluban, az 1873–1874-es tanévet pedig már Hejőcsabán végezte. Az 1873. május 26-áig nyúló hároméves sályi tartózkodás volt Gárdonyi gyermekkorának legemlékezetesebb, legönfeledtebb korszaka. Itt alakult ki benne a magyar vidékről alkotott idillikus képe, s itt ismerkedett meg a nép gondolatvilágával, hiedelmeivel, a népköltészettel – és Duka Vilmácska személyében az első gyerekszerelemmel.^[8]

Zieglerék 1874. június 1-jén a Zemplén vármegyei Taktaharkány melletti Jajhalomba költöztek, Géza az 1874–1875-ös tanévben a sárospataki református kollégium tanulója volt. Noha apja jóvoltából és mintájára kora gyermekkorától falta a könyveket, meglehetősen gyenge képességű diáknak bizonyult, saját későbbi szavaival: „Februárban kimaradtam az iskolából, mert mindenből szekundám volt.” A család lankadatlan vándorlása folytatódott: 1875. december 3-án Tiszalúcon telepedtek le, majd a borsod–zempléni vidéknek búcsút intve 1876. április 1-jén visszaköltöztek a fővárosba. A családfő előbb a Fehér Miklós-féle gépgyárban helyezkedett el, a család a Soroksári úton lakott, majd az apa 1877. október 1-jétől a Károlyiak kál–nagyútpusztai uradalmában vállalt állást (ez lett utolsó munkahelye). Gézát 1876-ban a budapesti Calvin téri református gimnáziumba íratták be. Nem tartozott a szorgalmasabb vagy kiemelkedő képességű nebulók közé, de tanulmányi előmenetelére ekkor már nem volt különösebb panasz. Később e pesti esztendőkre úgy tekintett vissza, mint élete egyik legboldogabb időszakára. Itt kötötte első barátságait – többek között későbbi pályatársával, Pekár Gyulával –, itt érte az első diákszerelem, tizenöt évesen itt szerezte első maradandó irodalmi élményeit (Cervantes Don Quijotéja) és írta első verseit.^[9]

1878-ban letette érettségi vizsgáját, majd a betegségre hajlamos, gyenge fizikumú, vékonydongájú fiú mesterember ősei hagyományaival szakítva szeptemberben az Egri Érseki Római Katolikus Fitanítóképző Intézet (röviden a Líceum) növendéke lett. Ha szerette a pesti diákéletet, úgy annál nehezebben viselte a nélkülözésektől, a magányosság és a céltalanság érzésétől terhes egri esztendőket. Noha szegény sorú család sarjaként érseki ösztöndíjban részesült, és alkalmi házitanítóként sovány keresethez is jutott, mégis mostoha körülmények között élt. Egy évig a Magazin utcai Antali Borcsa-féle diákmenhely egyik nyomorúságos szobájában lakott harmadmagával, majd egy fáskamrából kialakított deszkafalú házikóban tengődött. Lelki állapotára és anyagi helyzetére további csapást mért apja 1879. októberi halála.^[10]Mindemellett a tanulás sem lelkesítette, nem fűtötték tanári ambíciók, ahogy ő fogalmazott: „Kedv, hajlam… majd megjön az is, csak diploma legyen!” Hiányzott belőle az elhivatottság érzése, a tanítóképezdében a közepes képességű diákok közé tartozott. Magyar nyelvből egy ízben professzora, Répássy János meg is buktatta a következő szavak kíséretében: „Fiam, tebelőled sohse lesz nagy ember, de a kenyeredet azért meg tudod keresni.” Répássy megérte volt tanítványa irodalmi csillagzatának felemelkedését, s élete legnagyobb gyalázatának nevezte korábbi szavait. Más szempontból mégis termékenynek bizonyultak az egri évek. Az irodalombarát egri képezdészek önképzőkörének egy ideig alelnöke volt. 1879-ben itt, a részben általa szerkesztett és illusztrált Drukk (vagy Druck) című diákélclapban jelentek meg első írásai, ennek megszűntével a Frici című hetilap élcrovatába írt rövid, csattanós történeteket. 1881 elejétől egy újonnan induló egri élclap, a Füllentő illusztrátora és Don Vigole álnéven néhány humoreszkjének szerzője volt. A városi papságot, a túlbuzgó egri híveket és a líceum tanárait kifigurázó – szintén álnévvel megjelent – írásai többször sodorták kínos helyzetbe.^[11]

Néptanítói és újságírói pályafutása

Az egykori dabronyi római katolikus iskola épülete, falán Gárdonyi-emléktábla

A harmadév befejezése utáni nyárra hazaköltözött édesanyjához, Szőlősgyörökre, és hogy egyéves tanítói gyakorlatát teljesítse, 1881. szeptember 28-án a Somogy vármegyei Karádon vállalt segédtanítói állást. Ismét nyomorúságos körülmények között élt, az osztályteremben szalmazsákon hált, s szánalmas keresményét is arra fordította, hogy Köpönyeg címen – bukásra ítélt – lapot indítson a somogyországi községben. Karádi évével teljesítette próbatanítását, és vizsgái letételét követően, 1882. május 30-án átvehette – „elégségesen képesített” megjegyzéssel kiadott – népiskolai tanítói oklevelét is. 1882. szeptember 5-én a Veszprém vármegyei Devecser elemi iskolájában helyezkedett el segédtanítóként, majd 1884. január 20-a és június 29-e között a Vas vármegyei Sárváron volt osztálytanító. Időről időre tolla után nyúlt, s ha meglehetős rendszertelenséggel is, de dunántúli és fővárosi lapok közölték írásait, elbeszéléseit és verseit (Zalamegye, Somogy, Veszprém és Vidéke, Pápai Lapok, Vasmegyei Lapok, Dunántúl, Ország-Világ, Budapesti Néplap,Pesti Hírlap, Néptanítók Lapja, Fővárosi Gyorsíró stb.). Gyorsan múló ifjonti szerelmi vágyakozásait és a lelkét annál makacsabbul mardosó csalódásait versbe öntötte, s 1882-ben első – soha el nem készült – regénye megírásába is belefogott. Ugyanebben az évben írta meg – a devecseri kántor, Tima Lajos biztatására – „Fel nagy örömre…” kezdetű karácsonyi egyházi énekét. 1883-tól különböző, jobbára ismeretlen élclapokban(Füstölő, Pipa János) jelentek meg kisebb szatirikus történetei. Írt tehát, ha tehette, de eközben a még egri képezdész korában megidézett tanítóság iránti „kedv és hajlam” nem költözött be a szívébe. Sanyarú életkörülmények között tanítással töltött évei során felhalmozódott benne a mellőzöttség keserű érzése, s Devecserben tapasztalta meg először a szerelmi csalódás ízét, gyengéd érzelmei sem Tima Herminnél (patrónusa leányánál), sem Gergelyi Katalinnál nem találtak viszonzásra. Egyre fojtogatóbbnak érezte a vidéki néptanítói életet, s legszívesebben városi könyvkereskedőként képzelte el jövőjét. 1883 augusztusában még szerzetesnek is jelentkezett, de a pozsonyi ferencesek rendfőnöke elutasította kérelmét. Sárvárt ellenzéki magatartása miatt kellett elhagynia: az évzáró ünnepségen a himnusz elhangzása után tanítványai rögtön rázendítettek az általa betanított, „Jaj, de huncut a német, hogy a fene enné meg…” kezdetű nótára. 1884. szeptember 6-a, az 1884–1885-ös tanév kezdete ismét tanítóként köszöntött az ifjú Ziegler Gézára a Veszprém vármegyei Dabronyban. Ám ezúttal a katolikus felekezeti iskola választott kántortanítója volt, ami életkörülményeit tekintve előrelépést jelentett. Szolgálati lakást kapott, így hát maga mellé vette édesanyját és Árpád öccsét is. Újult erővel, lelkiismerettel végezte tanítói munkáját, amelyben szabad kezet kapott: egy sor játékos módszert vezetett be az írás-olvasás tanítására, s a kor didaktikai zsinórmértékétől eltérve, a maga elképzelése szerint oktatta a betűírás tudományát. Tanítványai és a falu népe egyaránt megbecsülték, s a sikerélmény megbékítette sorsával, a néptanítói pályával, bár továbbra is anyagi gondok gyötörték. Az írással, a dunántúli lapokkal való levelezéssel nem hagyott fel, s 1885 februárjában rámosolygott a nem várt szerencse: a pécsi Dunántúl című lap külső munkatársa lett.^[12]

A Tanítóbarát egyik számának címoldala

1885. október 15-én lemondott kántortanítói állásáról, október 28-án házasságot kötött a dabronyi Csányi Máriával, s az ifjú házasok Győrben telepedtek le. Eleinte házitanítóskodásból kívánta fenntartani magát, de nem sikerült munkát találnia, így a zsurnalisztika felé fordult. Noha már korábban is jelentek meg írásai különféle lapoknál, igazából itt, Győrben indult el újságírói karrierje. 1885 őszén Pereszlényi János lapszerkesztő meghívására előbb három hónapon keresztül a negyvennyolcas függetlenségi eszmékhez hű Hazánk főmunkatársa lett. 1886 januárjában megindította és 1888-ig szerkesztette a Tanítóbarát című tanügyi folyóiratot, valamint sajtó alá rendezte a Néptanítók Naptárának 1886–1888-as évfolyamait. Ezzel párhuzamosan nem szünetelt hírlapírói tevékenysége sem, 1886. január 1-jétől a Győri Közlöny főmunkatársa, 1886. június 18-ától pedig ezzel egyidejűleg a Budapesti Hírlap külső munkatársa volt. 1886 szeptemberében családjával együtt Győrből Budapestre költözött, s a Budapesti Hírlap munkatársaként tevékenykedett. Aktív sakkversenyző lévén szerkesztette a Magyar Sakklapot, illetve az Egyetértés sakkrovatát. Ugyanakkor rövid időre a Budapesti Állami Tanítóképezde magyar–történelem szakos hallgatója lett. A Pedagógium magyar nyelv és irodalom tanárával, Király Pállal csakhamar összekülönbözött, miután a Budapesti Hírlap hasábjain vitriolos kritikát írt professzora tudományos munkásságáról, s azt nem is volt hajlandó visszavonni. Tanulmányainak és a fővárosi zsurnalisztalétnek egyaránt búcsút kellett intenie, s még 1887 elején visszatért Győrbe. A Győri Hírlap alkalmazásában folytatta újságírói munkáját, 1887. december 25-étől pedig a Garabonciás Diák című élclap számára is dolgozott. 1888. július 1-jétől átmenetileg ismét a Hazánk hírlapírója volt, röviddel később az immár egygyermekes család Szegedre költözött. Ziegler a kormánypárti Szegedi Híradómunkatársa lett, egyidejűleg 1888. december 25-étől 1890. április 1-jéig szerkesztette az újság mellékletét, az általa alapított Szögedi Paprika című élclapot is. 1890. május 1-jén átszegődött a független Szegedi Naplóhoz, a folyóirat belső munkatársa, egyúttal a lap vasárnapi melléklete, a Hüvelyk Matyi szerkesztője lett. A Tisza-parti város irodalmi kávéháza, a Hungária gyakori vendégeként szívélyes baráti kapcsolatba került Dankó Pistával, s ekkor és később is több maga írta nótaszöveggel segítette ki a cigányprímást. Nagy társasági életet azonban itt sem élt, szegedi éveiben is megmutatkozott emberkerülő hajlama, folytonos elvágyódása és útkeresése. Így hát kapva kapott az alkalmon, amikor 1891. augusztus 1-jei kezdéssel felkínálták számára az Arad és Vidéke belső munkatársi, riporteri állását. Aradon azonban ismét súlyos csalódás érte: a beígért munkakörnél nagyobb felelősség szakadt a nyakába, a beígért fizetségnél viszont rendszeresen kisebb összeg ütötte a markát.^[13]

Egészségi és idegi állapota megromlott, 1891 novemberében Aradon felmondott és Budapestre költözött, hogy a fővárosban kezeltesse gyomorbaját. December 11-étől – barátja, Bródy Sándor beajánlására – a Magyar Hírlap alkalmazta belső munkatársként, később politikai rovatvezetőként. Itt indította el 1892. június 6-án a később népszerűvé váló Göre Gábor-levelek folyamát, s itt és így ragadt rá pályatársai körében egy életen át használt baráti ragadványneve: Göre. Emellett írásokat, tárcákat küldött a Pesti Hírlap, az Egyetértés, a Függetlenség, gyermekeknek szóló történeteket és meséket írt Az Én Újságom és a Mátyás Deák számára. 1892-ben feleségétől különvált, aki gyermekeikkel együtt Győrbe költözött, 1893-ban meghalt szeretett Árpád öccse – az örökké magányos Gárdonyi magára maradt a századfordulós Budapest forgatagában is. A politikai újságírást nem szenvedhette, ezért 1894 júniusában kialkudta főszerkesztőjével, hogy eztán mindösszesen havonta négy tárca és két Göre-történet megírására kötelezhető. Ezzel párhuzamosan 1894. május 18-ától – ismét Bródy Sándor protekciójával – egy éven át a Feszty Árpád-féle körképvállalat titkáraként is tevékenykedett, feladata a körképet népszerűsítő írások, riportok megírása volt. Ezzel bejáratos lett a korabeli Budapest irodalmi életét meghatározó Jókai–Feszty-szalonba. 1895 végén maga is körképvállalatot alapított: Dante Alighieri Isteni színjátéka ihlette meg a Pokol-körkép megtervezésére, vázlatának megfestésére és megvalósítására. Az 1896 májusában a Városligetben megnyílt, összetákolt pavilonban sebtében megfestett körkép csúfosan megbukott, dacára az egyedi hangot megütő Gárdonyi-reklámszövegeknek („Menjen kérem a Pokolba!”, „Azt hallottam, Budapesten megnyílott már a Pokol, vigyázzon kend, komámasszony, nemsokára meglakol!”). Gárdonyit a kudarc letörte ugyan, de nem annyira, hogy tervbe ne vegye egy Petőfi-körkép és egy fehérló-áldozatot bemutató élő szereplős zsánerkép felállítását. Ez idő tájt szervezett országos gyűjtést, hogy a segesvári csatatéren elesett Petőfi feltételezett sírja fölé méltó emléket emeljen a nemzet. Törekvése részben sikerrel járt: 1897-ben felállították Köllő Miklós Petőfi-szobrát, de nem az egykori csatatéren, hanem a segesvári várban. 1896 márciusában a vasúti szabadjegy megvonása miatt összekülönbözött a Magyar Hírlapszerkesztőségével, s a Budapesti Hírlap élclapmelléklete, a Kakas Márton munkatársa lett.^[14]

Egri remetesége

Gárdonyi a századforduló körül

Budapesti újságíróként egyre erősödött benne az érzés, hogy a fővárosi irodalmi élet és művészvilág talmi kulissza, a modern társadalom és civilizáció elfajult és elanyagiasodott. Rosszallóan szemlélte az 1896-os millenniumi előkészületeket és ünnepségeket övező „önáltató mámort”, a hazai közélet és közállapotok alakulását. 1895-ben először az akkor még a fővárostól különálló Rákospalotán akart házat venni, s magyar–történelem szakos tanári állást is ajánlottak számára a Pápai Állami Tanítóképző Intézetben, amit végül nem fogadott el. Egy időben fejébe vette, hogy kivándorol Amerikába, s ott vagy hegedűművész lesz, vagy saját fejlesztésű vízibiciklijével szerez vagyont magának. Gyakran kirándult a főváros környékére, s egy ízben, 1896 októberében diáksága színhelyére, Egerbe is ellátogatott. A városhoz nélkülözéssel telt iskolaéveinek rossz emlékei kötötték – két évtized elteltével a nagyváros zajából elkívánkozó író rácsodálkozott Eger szépségeire és nyugalmára. Bródy Sándor is bátorította az Egerbe költözésre, így hát nem tétovázott sokáig, úgy érezte, megtalálta végre a helyét. 1897. február 10-én az egri várra néző sáncnegyedi Hóhér-dombon megvásárolt egy tornácos parasztházat, s még ugyanazon év június 22-én – idős édesanyjával és maga mellé vett két idősebb fiával – Egerbe költözött. Hamarosan megvásárolták a szomszédos szőlőterületet, s az így kibővült portán 1899-ben másik ház épült. Az új házban alakították ki a konyhát, ebédlőt és ide költözött be a család többi tagja, míg ő maga a szintén átalakított, megnagyobbított régi épületbe fészkelte be magát. Könyvekkel, rövid szárú csibukokkal és hosszú szárú tajtékpipákkal zsúfolt, ablaktáblás és bőrrel párnázott ajtajú, teremnyi nagyságú dolgozószobájába nem szűrődött be a külvilág látványa és zaja, a napfény csak a tetőbe vágott ablakokon keresztül talált utat a „remetelakba”.^[15]

Az egri Gárdonyi-ház napjainkban

Az alakja köré fonódó legenda közvetlenül Egerbe költözése után, még életében kialakult. Kortársai „egri remetének,” vagy regénye után a „láthatatlan embernek” címezték. A kíváncsi tekintetek elől menekvést kereső, megközelíthetetlen ember hírében állt, ám ebben a sommás ítéletben már az 1900-as években is sok túlzás volt. Egyetlen legendateremtő momentum: az egri házba ellátogató írótársak rendre számot adtak arról, hogy Gárdonyi dolgozószobája ablaktalan, az író befalaztatta a ház ablaknyílásait; alkalmasint csupán zárva tartotta ablaktábláit a fejfájós író. Jóllehet, minden idejét az irodalomnak szentelte, s az egri magány szülte művészete legtermékenyebb időszakát, korántsem szakított el minden közéleti-irodalmi köteléket a külvilággal. 1897-től állandó külső munkatársa volt a Pesti Hírlapnak, valamint továbbra is küldött írásokat napi- és hetilapoknak (pl. Budapesti Hírlap, Magyar Hírlap, Néplap, Szabad Szó), irodalmi folyóiratoknak (pl. Új Idők, Jövendő, A Hét, Az Én Újságom) és élclapoknak (pl. Kakas Márton). 1903-ban kötött szerződésük értelmében a Singer és Wolfner rendületlenül ontotta a Gárdonyi-köteteket. A józsefvárosi Aggteleki (ma Kiss József) utcában szobát tartott fenn, gyakran utazott fel ugyanis Budapestre, az irodalmi körökben tájékozódni és darabjai színpadra állítása körül bábáskodni. A háza ajtaján kopogtató váratlan látogatóktól és riportot kérő újságíróktól valóban elzárkózott, s Eger társasági életétől is távol tartotta magát, de írótársait és barátait szívesen fogadta otthonában. Szoros barátságot ápolt többek között Tóth Bélával, Bródy Sándorral és Szabolcska Mihállyal. Ám amikor pályatársai 1911-ben lázasan készülődtek Gárdonyi harmincéves írói jubileumának megünneplésére, a rivaldafénytől irtózó egri remete teljes erélyével állította le a szervezkedést. Azt azonban már nem tudta megakadályozni, hogy az egri városvezetés 1912-ben átkeresztelje az író lakhelyéül szolgáló Takács utcát Gárdonyi Géza utcára.^[16]

Aszketikus életmódjának további cáfolata, hogy gyakran kelt útra, bel- és külföldön egyaránt: 1899 tavaszán Konstantinápolyba utazott anyagot gyűjtendő az Egri csillagokhoz, 1900-ban pedig Franciaországba ment, ekkor már az Attila és a hunok idejében játszódó A láthatatlan emberen gondolkozott, s a catalaunumi csatatér meglátogatása volt egyik célja. 1903-ban végiglátogatta gyermekkora helyszíneit, 1908-ban Olaszországban, 1909-ben Bajorországban járt, 1912-ben nagyobb körutazást tettErdélyben. Voltak egészen sajátságos, különc útjai is: A bor című színművét úgy írta meg két hét alatt 1900-ban, hogy vonatról vonatra szállt, s míg szaporodtak a betűk a kéziratban, ő észrevétlen beutazta fél Magyarországot; 1901-ben álnéven szobát vett ki a kolozsvári New York szállóban, hogy befejezhesse Annuska című darabját. Élete utolsó évtizedeiben írói munkája mellett időt és energiát szentelt természetszeretete kibontakoztatásának is. Már 1895-től gyakran botanizált, akkor még a Buda környéki hegyeket járva gyűjtötte a növényeket herbáriuma számára, s volt egy külön gyűjteménye hírességek lakhelyéről és sírjáról szakított virágokkal is. Az egri háza körüli ötholdas birtokon botanikus kertet alakított ki, amelyet hazai és külföldi útjairól magával hozott növényekkel gyarapított. Gyűjtötte és mikroszkóp alatt vizsgálta a környék ízeltlábú-faunáját, 1898-ban felfedezett egy az egri pincékben honos, hatszemű bikapókfajt. Az általa megfigyelt állatokról és növényekről irodalmi értékű leírásokat küldött A Természet című folyóirat számára (halála után külön kötetben is megjelentek Mai csodák címen). 1907-ben a sóskúti dombok között megbújó nyaralót vásárolt magának. Emellett szívesen játszott hegedűjén, a kor kiemelkedő prímásai, Dankó Pista és Ányos Laci is kedvelték hegedűjátékát. Gyakran rajzolt, festett és fényképezett is. A festés ifjúkorától foglalkoztatta, már a szegedi festők 1891-es tárlatán is kiállították egy képét, s későbbi korszakából ismert több grafikája, táj- és zsánerképe, fiairól készített portréfestményei, illetve egy Munkácsy-tabló, a Krisztus Pilátus előtt saját kezű másolata.^[17]

Gárdonyi egri dolgozószobájában az 1910-es években

Gárdonyi egész életén keresztül betegeskedő, gyenge fizikumú ember volt, ezt tetézte krónikus tüdőbaja és makacs hipochondriája is. A hipochonder Gárdonyiról szólva: 1909-ben elviselhetetlen és állandó fejfájására hivatkozva felhagyott irodalmi munkáival, és orvosról orvosra járva két éven át a halálos diagnózistól rettegett, mígnem 1911-ben orvos ismerőse, Grósz Emil olvasószemüveget rendelt számára. A szemüveggel előbb fejfájása, majd halálfélelme is megszűnt, újult erővel folytatta szépírói tevékenységét. 1914-ben abbáziai pihenésén érte a világháború kirobbanásának híre; a világrengést és a keleti frontra kerülő, majd orosz hadifogságba eső kisebbik fiáért érzett aggodalmat idegei megsínylették. 1917-ben felkínálták számára az Aradi Kultúrpalota igazgatói állását, de ezt Gárdonyi nem fogadta el. A világháború lezárultával visszakapta életben maradt fiát, örömmel üdvözölte a Monarchia megszűnését és 1918 októberében az őszirózsás forradalmat. Elapadt életereje visszatért, ha csak rövid időre is. Tanügyi és művelődéspolitikai javaslatokat fogalmazott meg a Károlyi Mihály-kormány számára, s megválasztották a budapesti Otthon Kör tiszteletbeli elnökének is. 1919-ben eleinte támogatta a Tanácsköztársaságot, áprilisban elvállalta az írói direktórium választmányi tagságát, főmunkatársként csatlakozott a Krúdy Gyula szerkesztésében megjelenő Néplaphoz, és korábban írt darabjai, népdrámái némelyikét ismét színpadra állították. Csakhamar azonban ellenérzést keltettek benne a proletárdiktatúra Egerben megtapasztalt módszerei. Augusztusban már megkönnyebbüléssel fogadta a Tanácsköztársaság leverését, októberben pedig megválasztották az ellenforradalommal szimpatizáló irodalmárok szervezete, a Magyar Írók Nemzeti Szövetsége díszelnökévé, később pedig versben köszöntötte Horthy Miklóst. Tétova politikai és közéleti lépései következményeként elveszítette szeretett barátját, az ellenforradalmi rendszerrel azonosulni nem tudó, emigrációban élő Bródy Sándort. Az utolsó években további csapást mért lelki és egészségi állapotára, idegrendszerére a kiadójával, a Singer és Wolfner Irodalmi Intézettel folytatott vitája, majd 1920-tól a viszály nyomában járó szerzői jogi per. A vitatott kizárólagossági jog miatt a Singer és Wolfner vonakodott műveinek jogát visszaadni, az író pedig nem volt hajlandó új kéziratokat megjelentetésre átengedni, ráadásul más kiadókkal sem tárgyalhatott érdemben, így 1916 után írásai csak folyóiratok hasábjain jelentek meg. A pert kevéssel halála előtt megnyerte ugyan, de gyümölcsét már nem élvezhette.^[18]

Halála

A gerendakeresztre végakarata szerint ezeket a szavakat vésték: „Csak a teste!”

Testi-lelki egészségét a megpróbáltatások megkoptatták, állapota leromlott. Bár szív-, máj- és vesebántalmakra egyaránt panaszkodott, s látása is meggyengült, orvosai még közvetlenül halála előtt sem állapítottak meg végzetes kórt nála. Fia beszámolója szerint – a lélekvándorlásban és a spiritizmusban is hívő – Gárdonyi akarta magának a halált. 1922. október 14-e után nem mozdult ágyából, kezébe többé tollat nem vett, s ötvenkilenc esztendősen, október 30-án, egri otthonában elhunyt. Noha végakaratában arról rendelkezett, hogy szűk családi körben helyezzék örök nyugalomra egri háza kertjében, Eger városa ezt méltatlannak érezte volna láthatatlan emberével szemben. November 1-jén bronzkoporsóban fekvő testét alma matere, az egri líceum aulájában ravatalozták fel, s tiszteletére a város mind a huszonhárom templomtornyában megkondították a lélekharangot. Az egyházi szertartást követően – Tordai Ányos egri cisztercita tanár javaslatára – az egri vár Bebek-bástyáján kialakított díszsírhelyen hantolták el, gerendakereszt fejfájára végakarata szerint az azóta legendássá vált szavakat vésték: „Csak a teste!”^[19] Mert csak a teste lett örökre láthatatlan.^[20]

//wikipédia